1999-ben a Kistarcsai Kalendárium számára Halmos Mónika kereste fel Kiss Pétert. A riport napokig váratott magára – szerénysége nem engedte, hogy magáról beszéljen. „Nem művészet ez – mondta –, csupán olyan munkák, amiket szeretek.”
A kert sarkában a Szőlőskirály fogadta a látogatót: kiszáradt fatörzsből faragott alak, szőlőlevél koronával. A házban faragott étkezőpad, fűszertartók, fatányérok, a szekrényből pedig kupák, poharak, tálak és fokosok kerültek elő – csipkés, hagyományos és egészen egyéni motívumokkal.
Megmutatta áttört mintás strucctojásait is; az egyiken honfoglalás kori motívumok ölelték körül a település címerét. A riporter a munkákból „az anyag iránti szeretetet, a művészet tiszteletét, roppant kézügyességet, fantáziát és belső harmóniát” olvasta ki.
A falakon sok volt az önarckép – sötét tónusú képek, messze tekintő, gondolkodó szemekkel. „A leghálásabb modell én magam vagyok – mondta –, mindig kéznél van.” Sok munkája messzi földre került, „hirdetni a jó barátságot”.
Kis műhelyében saját készítésű szerszámai sorakoztak; az elsőt még apja borotvájából csinálta. Az iskolai rajzoktatásról szólva elkomorodott: kevés az idő és a hely – pedig az alkotás örömét éppen gyerekkorban lehetne megszeretni.
A ház előtti vén diófában már látta a Korpuszt, amelyet ki akart faragni belőle. Hogy éppen min dolgozik? „Maradjon titok” – a jövőben mindannyian megláthatjuk majd.
Az eredeti írás: Halmos Mónika, Kistarcsai Kalendárium, 1999. Eredeti szöveg · Vissza az archívumhoz